Hány híres fiad és nagyzoló,sok hűtlen; elrohant,elhagyott, tépázott hazám.S a távol bármily csillogó,hitem ma sem roppant –példás szerető vagy, úgy ám.Tested, mit vad kényszer gyalázott,példátlan mit megéltEurópa szeme előtt. –Épülésed elodázott,bár sérelmed…

Mint gyermek nyitott tenyerénszínes üveggolyó:csillogj hű hússzívem mélyénfakadt Élő Hit!Fényed törje meg, mi rontós hamis: s mártózz meg ott,Lélek kardja szült végtelens időtlen Igazság! 

Kevés még akkor szép arcán a ránc,mint lágy kenyéren dolgos pék csíkja – könnyed a nap, a lét, akár a tánc, s az „ordító élet” futó kínja.Most röpke pillanat, mi kényszerít, s e kényszer öröm, messzi múltba hág. –Olt-part: vágtat ló, sörényt…

Majd pőre platánok törnek az égre, magvas tüskegolyót himbál a szél. – Egy feszült test zihálása a mélyre,        a végre figyelmeztet…A nővér mosolya most simogató,reményt ébreszt kedv-elhalt szív mélyén, - mint nyűgös gyermeket…

Ugyanott és masszívan állnaka parti fák, lombjuk sem lebben –mintha örök lenne a strázsa,karjuk csendet sző, és vigyázza… …s az öt csöppséget óvó tojót,néhány hangtalan sikló gácsért –meg egy túlnan berekegő békát,és a versengő madár…