Majd pőre platánok törnek az égre,
magvas tüskegolyót himbál a szél. –
Egy feszült test zihálása a mélyre,
a végre figyelmeztet…
A nővér mosolya most simogató,
reményt ébreszt kedv-elhalt szív mélyén, -
mint nyűgös gyermeket bűvös altató;
enyhítőn szenderegtet…
Múlj hát aggódás, terhes gondolat,
sóhajthassak szabadultan, mélyen!
Hihessem, mit bensőm, elmém hátrahagy;
semmiképp el nem vesztett!
Napfény-csillám a színesült fákon,
a rőt levelek pompát idéznek, -
ám bárhogy tobzódnak színükön s fonákon,
utolszor emlékeznek…
2011.06.06. 20:03
Szólj hozzá!
Címkék: vers aszúszemek utolszor
A bejegyzés trackback címe:
https://lazarfalvigyorgy.blog.hu/api/trackback/id/tr922962594
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.